Még mindig csak "próbálok
csalás nélkül szétnézni könnyedén".
Ám nem megy.
Sem a "csalás nélkül".
Sem a "könnyedén".
Sőt még a "szétnézni" sem.
Közhülyeséget, közaljasságot
- talán - sikerült elkerülnöm,
no de a magánélet? Esendőségem
biztos tudata: inkább komótcipő,
mintsem mentség,
az, hogy én a falon is, ha
szárnyacskáját lebbenti -
szoknyácskáját emeli -
- már ha egy légynek volna szoknyája,
és a nők nem nadrágba járnának.
Ez sem érv; ez sem ok:
csak kérni lehet a bocsánatot,
Kérni sem lehet. Nem is akarok.
Távolodom-közeledem; szeretlek;
magam számára is: fel-fellobbanok.
Kimaradok, maradok, nyugodt vagyok; vagyok.
Ha van ilyan: tébolyult nyugalom
- így jellemezhető állapotom.
A világ pedig? Alom? Kőhalom?
|