Tudorkodókat, sok tacskó tanoncot:
képmutatókat küldtél rám, Uram,
kegyelmed osztják egymás közt előre
ölebeid, mint képzelt ócska koncot,
közéjük engem úgy vetett kezed -
megunt kesztyűt, kit már levetkezett...

Mert önmagába óriás szót
küldtél rám te, színvak szobrokat,
szemforgatókat kővé szellemülten:
kavincoló elmével glóriázók
galád falkája rajtam mint mulat -
nyomomban szaglász, hajt vad indulat!

Lelkendezőket, szépre herregőket
hiába küldtél rám: vadászatod
mégsem feléd hajt, nem hozzád, te gazda,
hisz sorról sorra csak szököm előled:
kőben, színekben, szóban megfutok -
tevéled, űzött, szembefordulok.

Te rossz pecér, tőlem hiába óvtad
szenteskedő csahos küldötteid,
számítgatóid, kik nem káromolnak:
dicsfényeikkel elfinomkodókat,
akikben önzést árasztott a hit -
esendőbbé tedd választottjaid!

Festményeinkbe fényt lehelj, hogy intsen:
márvány agyukba küldj erőt, Uram,
emeld föl arcuk, formát adj: legyen mind
nálam különb és mesterebb a nincsben,
nincsebb mint én, ki költő sem vagyok -
csak visszhangod, mely verseket vakog...