|
Fel hát az útra,
társaim... Ígyen szóla
Ser Ungheretto, hó hullt,
habozva... Gyerünk,
vár boldog Arábia
napja, gyújtogat értünk
burnuszbarna hold,
hív Himaván hava, por
szőke szitárzenéje,
mind keletebbre -
kínai karneválba,
kőszobrok szemébe vagy
Kyotóba, hol
kontyba tűzött borneo-
sötét virágokból süt
láva és korall
szerelme, óceáni
páraként Mount Palomar
felett, a csend vad
függőkertjeiben, túl
tyrannosaurusok
temetőin, át
Latin Amerikán, át
emberevő növények
s majomparádék
közt, papagájnyelv szédít
Yucatántól Tűzföldig,
s kajmánszónoklat
száműz Fokföld felé, majd
zambezizöld zümmögés
kísér, s Kenyában
kék hiénahang jelent
hajtóvadászatot, ha
sivatagos éj
vicsorít ránk, kapitány,
horgonyt fel, vár Cythére!
Vagy talán nem is -
csak egy fegyvercsempész részeg
hajóján hánykódunk, csak
papírhajókon
térünk vissza Héraklész
oszlopain? Agyő, vágy
vernegyulái,
gyerekkori atlasz tűnt
tengerzúgása, kábult
kocaturisták -
most kezdjük elölről! Hisz
még sarkkutatósdit is
játszhatunk - szélben
kutyaszán szűköl szűkös
szavainkért, ha majd a
pólusoktól is
elbúcsúztunk... Bár a szellem
Léghajósai lehettünk
volna, Reménység
Felfedezői, akik
rácsos ágyban, kirámolt
fiókban, antik
íróasztalon utaznak
túl bölcs embrióként egy
földgömb méhébe
szuszakolva - a kurva
világba belé! (Kegyed
oly fiatal még,
Európa, mamája
humanizmusnak, hintsen
áldást elveszett
fiúkra - ügyefogyott
vagy hitehagyott hitet,
de hintsen...) Oh, les
génération perdues -
nincs több Invitation
au Voyage, versek
egzotikuma, könyvek
szirénbánata, szépség
bedekkere sincs.
Fel hát az útra... Emígy
mondá Ser Ungheretto
mégis valaha
Novecento telén, míg
távolodott a szekér,
míg az a cafka
fehér bika hátán, fenn,
honni hegyek gerincén,
s rajta koporsón
lovagló földrajztanár -
Boldog Arábia vár,
Könyvtár ég veled!
MAGNA DIDACTIC, tedd,
hogy megadasson az út,
e földalatti
torpedót megülve, óvj
meg a dogma fagyától,
a Humanizmus
havában habozva, hagyd
meg halandók utolsó
útiköltségét -
nyelvünk alól ne lopd ki
az utolsó szó szabad
obsulát. E cosí sia.
|