Jékely Zoltán
Mért síránkoznék? Új kínra akadhat-e gyógyír? Nékem azért ez a nap gyásznap, bármeddig is élek, Tartson fogva akár vad Líbia hősivatagja, Mert valahányszor a gyors esztendő körbecikázik, Őt megidézi nekem, siratom gyermek-kegyelettel Éjszinü, bús felségjelvényeid, íme, december Nékem már feketébb léssz minden nagy hideg éjnél, Bezzeg most se sugárzol az égen szívviditóan, Sűrü sötét felhő elzárja a mennyet a naptól, Illik is éppen e gyász az ilyen szomorú temetéshez! S ezt nem eső-felhőkkel vemhes Auster okozta, Ámde te, sebző ártalmak hava, szörnyü december, Túl kicsi volt-e a seb, mit, sírba ragadva Gaurinót, Sürgeteg év kétszer hat gyermeke közt az utolsó, Hosszura nyújtod az éjt, hogy kárát vallja a nappal, Lomha, konok hideged szomorítja a szürke világot, Zöld legelőt a mezőn nem lelnek a hóban a nyájak, Műved az is, hogy a vad, dúló-rabló-hadu ozmán Téged a régi világ mint nemtőt tisztel, a balga, Ostobaság e dühödt siralom: nem a hónap a vétkes! Csillagképek, akiktől függnek az emberi sorsok, Döntötök, égi erők, ti az életen és a halálon, Míly örömöt, fura kéjt éreznek az istenek, égre Ó, hisz a rossz nyavalyák úgyis folyvást fenyegetnek, Nos, ha a csillagok ott a halandó lény veszedelmét Kárbavesz, ó társak, szavatok, nincs búmra ma vígasz, Frisskeletű haragot nem könnyü eloltani szóval, Jaj, de szivemben a seb mélyebb, semmint sok idő is, Egyeseket ha talán megbotránkoztat a gyászom, Elfeledik nyilván az erős természeti törvényt, Marcius ádázul sietett Rómát letiporni, Hesperiába futott űzött Sertorius egykor, S két Siculus-testvér vállán hogy vitte szülőjét, Spártai ikreken is túltettek az argosi ifjak, S nemcsak anyát s apát tiszteltek a régi világban, Zajló háboruból Bajetát kiragadta a fríg hős, Acca hirét ragyogón örökíti a római naptár, A tejadó kecskét Jupiter nem az égre emelte? Bacchus hálajelét nem hirdetik ott a Hyadok? Senki se mondja tehát, hogy a drága szülői halottnak, Évet, időt sohasem tart számon a hű szerető szív, Könnyeim, édesanyám, lelkem, ki a hatvanadikban Engemet áldott méhedben, jaj, nemde te hordtál? S tán a nehéz vajudás könnyen széttépi a tested, Aztán magzatodat puhaöblü karodra emelted, Ó, hogy ölelgettél, ringattál drága öledben! S lám, nem acsarkodtak rám bátyáim, noha nyilván Jósjelt hord a gyerek s az anyákban jóstudomány van? Majd, mihelyest biztos lábbal járhattam a földön, Máris okos fejemet te nemes tudományra befogtad, Mind ami hasznot néked a gyapju szövése hozott volt, S éppenhogy belekóstolt lelkem a szép-tanulásba, Majd amikor bátyád az olasz tájakra leküldött, S laktam költségén a velencei városokat, míg Ó, hogy epedhettél érettem a hosszu időn át! Ám miután az olasz föld visszaadott a hazámnak, Volt-e öregséged szakaszában egy otthonod oly jó, S itt is örömszerzés volt mindig a célod, a gondod, Míg Clotho neked is megfonta, kimérte a végső Összefutott a rokonság nyomban, hallva a gyászhírt, Ríttak a kis rokonok, kikhez szerető anya voltál, Én pedig asszonyi jajt csevegőn igyekeztem elütni, Tudtam: az én panaszom csak a kínjaidat gyarapítná, Haldoklásod alatt se feledted: az édesanyám vagy; Elboruló szemeid keresőn orcámra tapadtak, Míg lelked végűl az üres levegőbe kiröppent Jaj, most hagysz el, anyám, amikor már jól megy a dolgom, Élte virágában láthattad a gyermeked immár, Gyámolitott hajadon hugaid most gyámtalan árvák, Most már zsenge fejük sok szép tanulásra ki fogja? Ím, ez az emlékmű nagy fájdalmunkra bizonyság: Sem szép mauzoleum, mely égre tör épületével, Tömjén-illatozás s a zsolozsmák kórusa ez csak, Nagypompáju menet gyásznépe előzi koporsód Oltárok százán százszámra lobognak a gyertyák, Én papi gyászpompát öltök fel s így mutatom be Bár bizonyos, hogy a boldogok országába kerültél, Bűntelenűl éltél, rendben végezted a munkád, Holt urad emlékét őrzéd; ím, erre bizonyság: Attól fogva huszonháromszor jött az esős ősz, Ős quiritek földjén eme példás özvegyi létért S példás életedet méltón fejezé be halálod: Megcselekedted mind, mit a szent törvény csak előír; Ég veled, édesanyám, szent asszony, mennyei polgár! S újra találkozzunk, amikor majd jő az itélet, Addig aludj csak, anyám, megháboritatlan a sírban,
|