Janus Pannonius

Jékely Zoltán

Siratóének anyjának, Borbálának halálára

(Threnos, de morte Barbarae matris)

Mért síránkoznék? Új kínra akadhat-e gyógyír?

Holtan fekszik anyám és a szemem csupa könny.
Nékem azért ez a nap gyásznap, bármeddig is élek,
Borzasztó emlék s könnyesen ünnepelem,
Tartson fogva akár vad Líbia hősivatagja,
Északi sark jegein éljem is életemet,
Mert valahányszor a gyors esztendő körbecikázik,
Felszaggatja sebem újra meg újra e nap,
Őt megidézi nekem, siratom gyermek-kegyelettel
És sírjára teszem bánatosan koszorúm.
Éjszinü, bús felségjelvényeid, íme, december
Vészteljes tizedik napja, elédbe teszem!
Nékem már feketébb léssz minden nagy hideg éjnél,
Bármi pazar-ragyogón sütne reám a napod.
Bezzeg most se sugárzol az égen szívviditóan,
Zordon gyászpompád összeszorítja szivem.
Sűrü sötét felhő elzárja a mennyet a naptól,
S ködbeborulva remeg leple alatt a világ.
Illik is éppen e gyász az ilyen szomorú temetéshez!
Nem tűr meg ravatal tündökölő ragyogást.
S ezt nem eső-felhőkkel vemhes Auster okozta,
Vélem e szél versenyt sírta a jajjaimat.
Ámde te, sebző ártalmak hava, szörnyü december,
Mért is mérsz te reám álnokul annyi csapást?
Túl kicsi volt-e a seb, mit, sírba ragadva Gaurinót,
Rajtam ütött a fogad? Most, ime, új sebet ütsz.
Sürgeteg év kétszer hat gyermeke közt az utolsó,
Gyűlöl az emberi nem, gyűlöl az ég maga is!
Hosszura nyújtod az éjt, hogy kárát vallja a nappal,
S csak rövid ösvényen hajtod a nap lovait;
Lomha, konok hideged szomorítja a szürke világot,
Elpusztítva vetést s lombot a berkek ölén.
Zöld legelőt a mezőn nem lelnek a hóban a nyájak,
S vígan a cserje között nem fütyörész a madár.
Műved az is, hogy a vad, dúló-rabló-hadu ozmán
Jég boritotta folyón játszva jöhet mireánk.
Téged a régi világ mint nemtőt tisztel, a balga,
Ám te a síri világ szentje vagy: hádeszi lény.
Ostobaság e dühödt siralom: nem a hónap a vétkes!
Forgó földtengely hajtja a fürge időt.
Csillagképek, akiktől függnek az emberi sorsok,
Vád egyedül titeket érhet a könnyeimért.
Döntötök, égi erők, ti az életen és a halálon,
S minden e-földi dolog bennetek áldja okát.
Míly örömöt, fura kéjt éreznek az istenek, égre
Függesztvén ártó kósza tekék rajait?
Ó, hisz a rossz nyavalyák úgyis folyvást fenyegetnek,
Sorvadt testünkből illan amúgyis a lét.
Nos, ha a csillagok ott a halandó lény veszedelmét
Célozzák -- mért nem puszta mező csak az ég?
Kárbavesz, ó társak, szavatok, nincs búmra ma vígasz,
Hagyjatok: egyszer tán megjön idővel az is.
Frisskeletű haragot nem könnyü eloltani szóval,
S új seb nem bír el orvosoló kezeket.
Jaj, de szivemben a seb mélyebb, semmint sok idő is,
Bármíly hosszu legyen, balzsamot adna reá.
Egyeseket ha talán megbotránkoztat a gyászom,
S azt mondják: a szivem túl puha asszonyi szív --
Elfeledik nyilván az erős természeti törvényt,
Hős daliák kegyelet-könnyeit elfeledik.
Marcius ádázul sietett Rómát letiporni,
Ám esdő szüle-szó elcsititotta dühét.
Hesperiába futott űzött Sertorius egykor,
S minden gondolatát ott is az anyja tevé.
S két Siculus-testvér vállán hogy vitte szülőjét,
Míg gyilkos parazsát köpte az Etna-gigász.
Spártai ikreken is túltettek az argosi ifjak,
Mert anyjuk kocsiját hámba befogva vonák.
S nemcsak anyát s apát tiszteltek a régi világban,
Dajkának szintúgy járt szeretet, becsülés.
Zajló háboruból Bajetát kiragadta a fríg hős,
S egy Latium-beli rév máig is őrzi nevét.
Acca hirét ragyogón örökíti a római naptár,
S nőstényfarkas alatt asszonyi név lakozik.
A tejadó kecskét Jupiter nem az égre emelte?
Csillag alakjában tündököl ott nemesen.
Bacchus hálajelét nem hirdetik ott a Hyadok?
Májusi éjek egén nem ragyog ott a Bika?
Senki se mondja tehát, hogy a drága szülői halottnak,
Hogyha magas kort ért, gyász, siratás sose jár.
Évet, időt sohasem tart számon a hű szerető szív,
Nem fog a kor sohasem drága szeretteiden.
Könnyeim, édesanyám, lelkem, ki a hatvanadikban
Múltál el közülünk, tartsam-e vissza talán?
Engemet áldott méhedben, jaj, nemde te hordtál?
Tízszer telt meg a hold s tízszer apadt azalatt.
S tán a nehéz vajudás könnyen széttépi a tested,
Hogyha Junó maga nem védi az életedet.
Aztán magzatodat puhaöblü karodra emelted,
S emlőidre tapadt kis csecsemő-ajakam.
Ó, hogy ölelgettél, ringattál drága öledben!
Egyetlen fiunak jár csak ilyen szeretet.
S lám, nem acsarkodtak rám bátyáim, noha nyilván
Kedvenced voltam -- senki se mart irigyen.
Jósjelt hord a gyerek s az anyákban jóstudomány van?
Vagy tán kései sarj köt le szülői szivet?...
Majd, mihelyest biztos lábbal járhattam a földön,
S abbahagyott nyelvem gyermeki selypegetést,
Máris okos fejemet te nemes tudományra befogtad,
Hogy ne pazaljam honn tétlen a drága időt.
Mind ami hasznot néked a gyapju szövése hozott volt,
Iskolamesteremet gazdagitotta csupán.
S éppenhogy belekóstolt lelkem a szép-tanulásba,
Már a tehetségnek adta tanújeleit.
Majd amikor bátyád az olasz tájakra leküldött,
Vélve, hogy ott Múzsák hű követője leszek,
S laktam költségén a velencei városokat, míg
Éves körpályát járt tizenegyszer a nap,
Ó, hogy epedhettél érettem a hosszu időn át!
Félelem, ó, hányszor tépte szülői szived!
Ám miután az olasz föld visszaadott a hazámnak,
S, ifjan már, a fiad főpapi székbe került,
Volt-e öregséged szakaszában egy otthonod oly jó,
Mint amikor néked házam adott fedelet?
S itt is örömszerzés volt mindig a célod, a gondod,
S csak fontad remegő kézzel a lenfonalat,
Míg Clotho neked is megfonta, kimérte a végső
Szálat s tudta, hogy azt csakhamar elnyesi már.
Összefutott a rokonság nyomban, hallva a gyászhírt,
Jött a sok asszonynép, szűk vala már a szoba.
Ríttak a kis rokonok, kikhez szerető anya voltál,
Lányod is ott zokogott: sírva fogá be szemed.
Én pedig asszonyi jajt csevegőn igyekeztem elütni,
És alakos nyugalom ült a vonásaimon.
Tudtam: az én panaszom csak a kínjaidat gyarapítná,
Sóhajtásaidat hát ne növelje jajom.
Haldoklásod alatt se feledted: az édesanyám vagy;
Nem fáj, suttogtad, semmi, ha itt a fiad.
Elboruló szemeid keresőn orcámra tapadtak,
S mindvégig nevem is ajkaidon lebegett,
Míg lelked végűl az üres levegőbe kiröppent
S cserbenhagyta kihült tested a hő nyoszolyán.
Jaj, most hagysz el, anyám, amikor már jól megy a dolgom,
S várna a békesség és a derüs nyugalom!
Élte virágában láthattad a gyermeked immár,
S gondtalanul telt-múlt életed alkonyata.
Gyámolitott hajadon hugaid most gyámtalan árvák,
Kárát vallja e nyáj, hogyha te nem vezeted.
Most már zsenge fejük sok szép tanulásra ki fogja?
Őrzi-e más, ha te nem, szűzi erényeiket?
Ím, ez az emlékmű nagy fájdalmunkra bizonyság:
Nem tágas sírbolt, mesterek ércremeke,
Sem szép mauzoleum, mely égre tör épületével,
Nem márvány-obeliszk, mely a zenitre ivel:
Tömjén-illatozás s a zsolozsmák kórusa ez csak,
Gyászdalok és remegő, bús siratók jajai.
Nagypompáju menet gyásznépe előzi koporsód
S templomtornyokban tiszta harang szava kong.
Oltárok százán százszámra lobognak a gyertyák,
S mindenik egyházban zengnek a rekviemek.
Én papi gyászpompát öltök fel s így mutatom be
Sírhalmod mellett misztikus áldozatom,
Bár bizonyos, hogy a boldogok országába kerültél,
Hogyha a jámborokat várja e szép jutalom.
Bűntelenűl éltél, rendben végezted a munkád,
Isten- és embernek hűn megadád, ami járt.
Holt urad emlékét őrzéd; ím, erre bizonyság:
Nem tetted le sosem özvegyi fátyolodat.
Attól fogva huszonháromszor jött az esős ősz,
S téged, mint legelőbb, özvegyi gondba talált.
Ős quiritek földjén eme példás özvegyi létért
Nyertél volna bizony ritka erény-koszorút.
S példás életedet méltón fejezé be halálod:
Holta se rossz, akinek élete emberi volt.
Megcselekedted mind, mit a szent törvény csak előír;
Nyitva a börtönöd, ím, csillagos égbe repülsz.
Ég veled, édesanyám, szent asszony, mennyei polgár!
Védje tovább is imád botladozó fiadat.
S újra találkozzunk, amikor majd jő az itélet,
Angyali harsona szól s zendül az ég meg a föld.
Addig aludj csak, anyám, megháboritatlan a sírban,
S csontjaidon ne legyen súlyos a kripta köve.
(1463)