Kálnoky László
Táborozom költő létemre, s nem remegek ha Más rémít: ártalmas láz fene lángja emészt el, Hogyha talán élsz még, hosszan kínlódj, Prometheus, Mert te vagy emberi fajtánk legfőbb bajkeverője, Nem sorvasztották azelőtt járványok a testet, Akkor még vadonok csendjében élt a halandó, Fákon lelt eledelt, italát kristálypatak adta, Senki se sajtolt még gyógyírt a növény-gyökerekből, Sebre kenőcsöt nem kentek, nem vágta ki akkor Nem járták az arab kikötőket még a hajók, s nem Vad, de egészséges volt akkor az élet, a kórok És ha az aggastyán végső órája közelgett, Ám te ravasz csellel megloptad az ég kupoláján Bosszúból a halált s a halált okozó nyavalyákat Szkítia szikláin méltán vagy fogva azóta, S mert az egek bosszúálló madarára nyilat lőtt, Régi közös bajokon síránkozom én, de miattuk Ó, én háborodott, odahagytam az árnyat, a békét, Kórság, sápadt Félelem és Düh, rút Nyomor, ádáz És e nehéz életmódhoz túl gyönge tüdőmnek Mily jó volt csacsogó csermely partján heverészni Válogatott könyvek szépségein elgyönyörödni, Többen mondták már: "Vess számot erőddel is, újonc! Éppúgy festhet Achilles, míg fon a scyroszi rokkán, Mint te a szablyáddal, fejeden fényes sisakoddal, És én mégis vas lábvérttel öveztem a lábam, Testem olasz földön vert páncéllal boritottam, Most élvezhetem azt, mire oly makacsul törekedtem, Írok, s érzem közben a lázrohamot közeledni, Kékül már ajakam, híg nedv csöpög orrlyukaimból, Ujjhegyeim s lábujjaim is már eljegesedtek, Födjétek, szolgák remegő testem takarókkal, Mert már szinte kigyúlok a hőtől, mint az a fáklya, És ez a lopva növekvő láng nem húny ki azonnal, Ez makacsul pusztít idebenn nyomorult kebelemben: Mely isten zúdítja reám, ó Aetna, a lávád? Jaj nekem! égek! Látogatóm, adj hűs vizet innom, Pactolus, Hermus, Tajo, ma aranyporotoknál Nessusnak vértől csepegő ingével a testén Mily bűn hozta, könyörtelen istenek, árva fejemre Bűntessétek a bűnt, hadd vesszen a gyilkos, a rabló Phoebus papja vagyok, s dalaim még szárnyra se keltek, Sok versem van, amely végső csiszolásra szorul még, Méltó lennék élni, tudom, csak hatna reátok Elkövetett büneim soha nem tagadom, de ha még oly Mentsetek engem fel, bármit cselekedtem, a bűnös Hasztalan esdeklek, nem fog megszánni a zordon Érzem, mint közelít az a végső pont, hol e testből Ó, kéklő égbolt, ó, dombok, réti füvellők! Együtt távozom innen az édes napsugarakkal, Ó, hogy a bátyám s jó nővérem messze van innen, Édesanyám, kegyesen bánt véled a sors, neked is jobb, Mit tennél, ha tusámat végig kellene nézned? Gyorsan az írótáblámat, mert úgy akarom, hogy Drága barátaim, ott ássátok nékem a sírt, hol Dús lombú erdők, s a kies rónák közepette, Ott, hol a lágy szellőfuvalom csupa balzsamos illat, S hogy ne boruljon mély feledés rám néma siromban, Itt nyugszik Janus, kivel ősi Dunánkhoz először Ezt a dicsőséget, ó, hagyd meg a holtnak, Irígység, |