Átmegyünk ilusztrációba,
állunk a Főtéri szobor előtt,
mutatjuk, milyen nagy, milyen
kicsik vagyunk; csak embernyik.
Megyünk a Szamos-parton, mint
sétáló kolozsváriak,
polgárok, néhány jó magyar.
Dacosan fölszegve az állunk,
vagy le-, attól függ, mit akar
a fotós kihozni: büszke népet,
dacost, emeltfejűt, zsenit?
Vagy feketében
forgó, karikásszemű szökevényt,
félrészeg bujdosót, legyintve élőt?
Állunk a Fellegvár tetején,
térdig panorámában, piros
háztetőkre nézünk, a kép
nem mutatja, amit mi látunk:
a kertben lángoló csalánt,
sok-sok lerontott régi házunk.
Megyünk az utcán. Járunk. Ez az!
Lakosságot adunk. Honos
írót, értelmiségit,
nyájas vendéglátó embert,
erdélyi ismerőst, barátot.

Eljött valaki néhány percre,
néhány rettenetre. És a,
szívünkbe, vesénkbe látott.

Átmegyünk ilusztrációba.
Csak úgy vagyunk. Úgy évelünk,
mint bútorok egy régi házban, kertben,
fásszínben, kiasszottan, kirágva, csupa
érték. Jaj, megnéznek, sajnálnak, hogy
betelt a mérték! Hogyan lehet
kibirnunk mindent? Kérdik a legjobb
akarattal és a legjobb fényképezőgépekkel.
A legjobban ilusztráljuk a történelmet,
a kihunyt vulkán kráterében sétál egy madár.
Kék a szárnya, zöld a lába, láva fölött jár.
Csuda színes képünk van!
Piros orcánk! dallamos dalainktól
csak úgy zeng az ország. Millió
varrott párna
tollászkodik a villanóféyes napon. Amíg
itt kárálunk a kendermagos képen, fent
köröz a héja, sas, ülü. A versben csupa szép nő,
anya, almacsókú, harmatos ölű. Csupa régi
sétapálca, kamásli, régi nyelv: becs-, becsek.
Beállunk a városképbe s én egy anyanyelvű
verset bégetek.