Az Éjjeli Őrjárat kérdésére válaszolom:
igen, lehetőleg kapjon a művész honoráriumot a kiállításáért, ha ez a kiállítóhely pénzügyi helyzetében megoldható. Még fontosabb lenne azonban, hogy a művészek állami havi fizetést kapjanak (a létminimumnál valamivel magasabb összeget - kidolgozandó: milyen kritériumok alapján döntendő el, hogy ki a művész? Hogyan viszonyuljon ez az alapbér a művész más jövedelmeihez?).
Felhívom még a figyelmet egy UNESCO-anyagra: Recommendation concerning the Status of the Artist (1980), melyet ez év június 16-20 között fog ismét tárgyalni az UNESCO Párizsban.
Bp, 1997. május 1.
Bencsik Barnabás (Stúdió Galéria)
Az eredetileg feltett kérdés megválaszolása előtt azt hiszem tisztázni kellene azt a kérdést, hogy valójában miért és milyen jogcímen járhat egyáltalán fizetség a képzőművészeknek?
Ha jól értelmezem az Éjjeli Őrjárat kérdését, az elsősorban arra a konkrét szituációra vonatkozik, amikor egy állami költségvetési vagy önkormányzati intézmény egyéni vagy csoportos kiállítást szervez élő képzőművészek részvételével, hogy alkotásaikat a nyilvánosság számára bemutassa.
Az utóbbi időkig ez a metódus meglehetősen gördülékenyen működött. Azon a logikán alapul, hogy a művésznek önös érdeke, hogy nyilvánossághoz juttassa műtárgyait, mert így tudja azokat később eladni s munkája ellenértékéhez ezen az úton juthat hozzá. A művészt ebben az esetben az a megfontolás vezeti, hogy a műalkotás létrehozásába fektetett energia, tudás, idő és materiális költségek a feltételezett eladás révén - ha hosszabb időtávon belül is - de joggal remélhetően előbb vagy utóbb megtérülnek számára. Másik oldalon pedig az intézményi logika úgy működik, hogy elsődlegesen a művész érdeke a nyilvánossághoz jutás, s mivel az intézmények kapacitása korlátozott a művészek részéről felmerülő igényhez képest, ezért egyértelműen ők vannak domináns pozícióban. Ebben az esetben viszont a feltételeket is az intézmények diktálják. A két fél közötti viszony úgy jellemezhető, hogy a művésznek erősebb érdeke fűződik ahhoz, hogy kiállításhoz jusson, mint az intézménynek ahhoz, hogy egy adott művészt kiállítson. Ilyen pozíciók esetén viszont teljesen érthető hogy az intézmények minimális feltételek biztosítása mellett érdekeik érvényesítésének maximalizására képesek, szemben az egyéni művésszel, aki a számára optimális feltételek minimumát is csak nehezen tudja érvényesíteni.
A helyzet az utóbbi években annyiban változott, hogy egyre gyakoribbá vált, hogy a művész nem egy már elkészült műalkotását válogatja be a kurátor a kiállításba, vagy önálló bemutatkozás esetén nem egy megelőző alkotói periódus produktumait gyűjtik össze, hanem a művészek az adott kiállításra - és gyakran csak arra az egy alkalomra -létrehozott műtárgyakkal kezdtek részt venni a bemutatókon. Hogy a képzőművészeti gyakorlat miért fordult ebbe az irányba annak nagyon sok oka lehet, és a válasz keresése valószínűleg túl nyúlna a feltett kérdés keretein. Lényeg az, hogy a kiállításokon való részvétel jellegében kezd egyre inkább hasonlítani a hagyományos előadóművészeti ágak fellépéseihez. Ugyanis ezekben az esetekben a képzőművész is egyszeri alkalomra, az intézmény működési körében, annak megrendelésére és igényeinek figyelembevételével hoz létre szerzői jogi védelem alá eső műalkotást, amely a nyilvánosságra hozatal után abban a formában rendszerint nem is marad fönn. Továbbá a kiállításon való részvételre szóló meghívás is többnyire a művésznek, a személynek szól és nem egy adott, már létező műalkotás bemutatására vonatkozik. E közös sajátosságok miatt indokoltnak tűnik, hogy a kialakulóban lévő intézményi gyakorlat és pénzügyi szabályozás mintának tekintse az előadóművészet ágaiban (színház, zene, tánc stb.) hagyományosan kialakult fizetési technikákat és próbálja meg azokat a speciális feltételekhez igazítva alkalmazni.
Az általam elképzelhetőnek tartott megoldási lehetőségek - honorárium/tiszteletdíj: redeti tartalma és funkciója szerint kisebb értékű pénzbeli vagy egyéb dologi juttatás olyan szolgáltatás fejében, amiért cserébe a hagyomány vagy a szokások szerint nem bevett gyakorlat, vagy esetleg kifejezetten sértő lenne pénzbeli ellenszolgáltatást nyújtani. Legtöbb esetben a szokás azért alakult így, mert a nyújtott szolgáltatás - tipikusan szellemi/szerzői produktum létrehozásában megnyilvánuló tevékenység, pl. tudományos előadás, fellépés stb. - ellenértéke pénzben nehezen meghatározható. Ez a megoldás a meghívásra kiállításon részt vevő művészt az előadóművésszel azonos kategóriába sorolná, de csak abban az esetben, ha a kiállított műalkotás az adott anyagi formájában a kiállítás végeztével megsemmisül.
- megbízási jogviszony keretében: ebben az esetben a művész vállalkozó, aki a megbízás keretei között, meghatározott díjazás ellenében szolgáltatást nyújt, pl. csoportos kiállítás részeként, arra az adott alkalomra műtárgyat hoz létre. - szerzői díj: az 1969. évi III. törvény a szerzői jogról (Szjt) rendelkezése értelmében (13. § (3)), a szerzőt a mű felhasználása ellenében díjazás illeti meg. A végrehajtási rendelet (1960:11. tvr. 10.§(1)) értelmezése szerint: felhasználáson azt a folyamatot kell érteni, amely a művet vagy annak részletét a nyilvánossághoz közvetíti. Ám a törvény az egyes műfajokra vonatkozó rendelkezésein belül, a képzőművészetre irányadó szabályozásában expressis verbis megjelenik, hogy a már elkészült műalkotás kiállítása nem minősül felhasználásnak, ugyanis: a kiállítás fejében a szerzőt díjazás nem illeti meg (Szjt.46. § (2)). Ennek értelmében, amíg ez a törvényi rendelkezés módosításra nem kerül, szerzői díj az alkotónak felhasználás címén nem fizethető. Viszont a művésznek mint a mű szerzőjének megrendelésre elkészített mű után fizethető szerzői díj, de ebben az esetben értelemszerűen a műalkotás a megrendelő tulajdonába megy át.
Kapjon-e a művész honoráriumot?
1§ Munkát ellentételezni a jelenlegi társadalmi szerkezet szerint fizetséggel szokás. Kérdés, hogy munkának számít-e a műtárgykészítés? Addig nem, amíg a művész saját magának készíti. Amikor azonban társadalmi felhasználásra kerül, azaz kiállítják, a helyzet megváltozik.
2§ A kiállítás rendezése mind a művésznek, mind az intézménynek érdeke, partnerekként viselkednek a tranzakció során. Gazdasági szempontból ez a tény az elmúlt évszázad során úgy fejeződött ki, hogy a galéria forgalmazóként, a múzeum pedig védjegyként illetve vásárlóként lépett fel, így biztosítva a művész számára - rendszeres bevételek révén - a folyamatos, dinamikus alkotómunka lehetőségét. ("Egy korszak művészetében a fennálló társadalmi-gazdasági viszonyok is tükröződnek.")
3§ A 2§-ban vázolt szerkezetet megkérdőjelezi az elmúlt évtitedekben kialakult művészi gyakorlat, mely immateriális, vagy nehezen konzerválható műveket eredményez. Mivel ez a fordulat a művészek kezdeményezésére, de a galériák és a múzeumok tevékeny támogatása mellett következett be, közös erőfeszítésekre van szükség a már nem minden esetben alkalmazható, azaz elavult képlet helyett méltó, méltányos, arányos ellenszolgáltatási rendszer kialakítására.
4§ ("A művészetben minden arányok kérdése") Kézenfekvő megoldás lehet az előadóművészet területén bevált módszert alkalmazni, s a mű társadalmi birtokbavétele, azaz bemutatása alkalmával a szerzőt honoráriumban részesíteni.
5§ A honorárium gondolatát csak abban az esetben szabad elvetni, ha biztosak vagyunk a 2§-ban említett képlet változatlan érvényességében, tehát hogy a galériák forgalmaznak, a múzeumok vásárolnak.
6§ Ha nem vagyunk biztosak a 2§ által vázolt szerkezet működőképességében, követeljük a szerzői jogi törvény 46.§ (2) módosítását!
Tatai Erzsébet (Bartók 32 Galéria)
Válaszok az "Éjjeli Őrjárat" alábbi kérdéseire:
- 1. Kapjon-e honoráriumot a kiállító művész?
2. Miből éljen az a művész, aki...nem...eladható műveket csinál?
- 1. Igen.
2. Nem tudom.
Megjegyzések/Kiegészítések: 1. A Bartók 32 Galéria az a hely, ahol a kiállító művészek kapnak honoráriumot (ha nem is mindig ez a neve). 2. a. Miből éljen ma Magyarországon a régész, a mosogató, a művészettörténész, a cipőpucoló, a matematikus, a patikus, a kémikus, a mozdonyvezető, a tanár, a kalauz, a tanító, a takarító, a kertész, stb? 2.b. Túl a kérdés elvi jellegén - nem vagyok biztos benne, hogy etikus ma Magyarországon ezt a kérdést így feltenni, tekintettel arra, hogy egy vékony - a legfelsőbb politikusokból és "vállalkozókból" álló - rétegtől eltekintve ez mindenkit érint. 2.c. Nincs olyan mű, ami nem eladható, csak olyan új gondolat, amit nem vesznek be. Ennélfogva meglehetős ostobaság azt remélni, hogy azokat, akik az ismeretlen területére merészkednek, a bizonytalant fürkészik, bármiféle valódi tiszteletben fogják valaha is a polgárok részesíteni. Szolídabban fogalmazva: az utópiák birodalmába tartozik az az elképzelés, miszerint a szellemi ember elnyeri méltó elismerését.