Várnai Gyula

1996. szeptember, Székesfehérvár, Szent István Király Múzeum

Ez a kiállítás rám volt bízva, ezért ez nekem nagyon személyes, sőt, még személyesebbé teszi, hogy az egészet az én szemmagasságomhoz igazították, bár eredetileg a Gyula magasabbra szerette volna. Ilyen kiállítás még soha nem volt a múzeumban, hogy nem voltak műtárgyak, hanem egy szöveg volt kiírva a falra. A fehérvári múzeum, bár progresszív szellemiségű, mégis mindezidáig csak hagyományos módon kiállított műtárgyakat mutatott be, és ez nem ilyen volt. Nincs telezsúfolva, lélegzik a kiállítás. Túl azon, hogy ez a szöveg mit jelent, mint látvány is nagyon érdekes.

Sasvári Edit

Ez a kiállítótér olyan, hogy a közepén egymással párhuzamosan áll két paravánszerűen fölépített fal. Ehhez képest egy átlagos kiállítótér egyszerűbb és áttekinthetőbb, többnyire a négy fal. Az átlagos kiállítást úgy szokták megrendezni, hogy a kiállított tárgyak körbevezetik a látogatót a teremben, egy nagy kört írva le közvetlenül a falak mentén. Itt most egy felirat volt fölragasztva a falra, e furcsa, tört térszerkezetnek megfelelően úgy, hogy azt a terem egyetlen pontjáról (néhány méterre a bejárattól) lehetett, és csak onnan lehetett elolvasni, méghozzá úgy, hogy az ember egyhelyben, a saját tengelye körül fordult meg. Abban a pillanatban, hogy továbblépett, a felirat ("A valóság attól függően más és más, hogy megfigyeljük-e vagy sem") egymáshoz képest értelmetlen szó és betűtöredékekre bomlott. Vagyis a mondatban foglalt állítással párhuzamosan itt a művész egy másik állítást helyezett szembe, ti.: hogy minden attól függően más és más, hogy honnan nézzük.

Várnagy Tibor

Eva - is that what it said at the top of the stairs? (The woman`s name?) More large cut-out letters stuck to the walls of the staircase led one`s gaze into the space of the gallery as they formed an abstract chain of words around it, a hungarian sentence. As this sentence traversed the architecture of the gallery its plastic letters appeared to contract and expand, at points, to an unreadable extent, reminiscent of anamorphosis, the manipulation of the principles of perspective. In this way the text suggested the existence of a single point in the gallery where the sentence might come together and be read fluently from beginning to end. Hence, it not only managed to describe the space of the gallery (by attempting, momentarily, to collapse it into depthlessness), but simultaneously suggested a privileged position, a point of coherence. From all other viewpoints the work spoke of a position elsewhere, bringing to the fore the desire to understand, whilst making evident the impossibility of the notion of a universal perspective. In this case, the gaps and breakdowns in communication led not so much to incomprehension, than to an appreciation of such moment`s potential.

Lucy McMenemy

Eva - ez látszott a lépcső tetejére érve? (A női név?) A lépcsőház falaira ragasztott nagy betűkivágások a galéria terébe vezették a tekintetet, ahol a betűk körös-körül egy absztrakt szóláncot alkottak, egy magyar mondatot. Ahogy ez a mondat keresztülhaladt a galéria belső terén, az öntapadós betűk hol összehúzódtak, hol megnyúltak, néhol olvashatatlanul szétterültek, az anamorfózisra, a manipulált perspektíva alapelveire emlékeztetve. Így a szöveg egy önálló pont létezését sugallta, ahonnan nézve a szöveg összeáll egy folyamatosan végigolvasható mondattá. Innentől ez nemcsak a galéria terének leírását adta (hogy pillanatokra megkísérelte a teret síkká alakítani), hanem ugyanakkor egy kiválasztott helyzetet is sugallt, az összefüggés nézőpontját. Az összes többi nézőpontból a munka egy más helyzetről szólt, előhozva a megértés utáni vágyat, míg az általános perspektíva fogalmának lehetetlenségét is nyilvánvalóvá tette. Így a kommunikáció hézagai és szünetei nem is annyira érthetetlenséghez vezettek, hanem inkább az ilyen jó pillanatok értékeléséhez.

Lucy McMenemy