Menesi Attiláról

Mindezt csak azért fontos megemlíteni, mert a fentiekkel szemben a 90-es években tevékenykedő Menesi Attila egy ennél furfangosabb és jóval komplexebb stratégiát kísérel meg alkalmazni műveinek létrehozása, kiállítása és "be-állítása" során. Egész művészeti tevékenységének középpontjában a rövid távú tervezés, a spontaneitás és az adott térhez való minél tökéletesebb alkalmazkodás áll. Ez utóbbi olyan fokot is elérhet, hogy a néző képtelen észrevenni a Menesi által megalkotott műtárgyat és egész egyszerűen elsétál mellette. Még annak is sokszor komoly keresésébe kerül egy-egy Menesi-mű fellelése, aki már hozzászokott az ő módszeréhez és gyakorlott szemmel pásztázza a terepet. A prágai Vár Labdaházában a Menesi által "beállított" pilaszter még a kiállítótermet jól ismerőknek is csak nagy nehezen tűnt fel és leginkább a képaláírás segítette őket abban, hogy Menesi művét egyáltalán elkezdjék keresni. Ugyanitt egz másik "beállításával" a teremben elhelyezett meglehetősen kiábrándító és zavaró paravánokra reagált: a padló és a fal találkozásánál megismételte a paraván szegélyét és ceruzával felé rajzolta a paraván sziluettjét.

Menesi gyakorlatilag minden munkájával a kiállítási helyzetet és ebben a saját, illetve a néző pozícióját próbálja meg meghatározni és értelmezni. A néző, amikor érzékeli Menesi kiállított beállítását, egyúttal kénytelen saját kiállításlátogatói szokásain és attitűdjén is elgondolkozni, ha a Menesi által felállított helyzetre szellemileg reagálni szeretne. Azon a kiállításon, ahol egy Menesi-mű is szerepel, nem futhatunk végig, nem hitethetjük el magunkkal, hogy rendesen megnéztük az egyes munkákat addig, amíg Menesi beállítását nem sikerült megtalálnunk.

Amennyiben van értelme annak, hogy Menesi munkáit megkíséreljük összehasonlítani más müvészek eltünő installációival, úgy azt kell mondanunk, hogy Menesi a par exellence eltünő müvész, mert -- szemben más müvészek installációival -- az ő müveinek nincs egyetlen egy, mégoly apró részlete sem, amelyet kétszer használna fel. Ezzel szemben más müvészek készítenek olyan installációkat, amelyeknek néhány eleme a kiállítás után is megmarad és a későbbiekben, akár egy másik térben újra kiállítható.

David Harvey a posztmodernizmus elemzését a megváltozott politikai-társadalmi és kulturális gyakorlathoz és ezen belül a tér és az idő megtapasztalásának a korábbiakhoz képest új módjához köti. Menesi Attila művei kommentárjai mind a művészet terének, mind pedig idejének újfajta felfogásához. Munkáinak efemer-jellege kiemeli a művészet kontextusának szerepét; azt, hogy a műalkotások nem időtől függetlenül létező elvont ideák láthatóvá tételének tárgyi segédeszközei vagy - Hegel történelem-filozófiájának nyomán - a Világszellem, illetve valamiféle ideális tökély felé tartó út mérföldkövei. Menesi nyíltan felvállalja a mai helyzettel és nézővel való kapcsolatteremtést a művészeti Panteonba /azaz a művészettörténetbe/ való bevonulása helyett és paradox módon épp ez az oka annak, hogy bekerült oda. Mit szólna vajon ő ehhez, ha tudná?

Timár Katalin