1997. június 15-én, a sajtónapok után a nagyközönség számára is megnyitotta kapuit a Velencei Biennále 1997-es kiállítása.

Az idei kiadás frissebbnek tűnik, az előzőekhez képest több a fiatal művész, a nőművész és a hagyományoktól bátrabban elszakadó alkotó. Árulkodó, hogy a korábban legjobb festőnek és legjobb szobrásznak járó díjakat idén már nem kötötték műfaji kritériumhoz. (A díjazottak listája a Biennale homepage-én olvasható)

Ik-Joong Kang (1960) koreai művész installációja

A frissítés valószínűleg az amerikában élő és dolgozó Germano Celantnak, a Biennale idei kurátorának köszönhető. Az általa megfogalmazott téma, - melyhez a többi résztvevő országnak is illik igazodni -, egyben az Olasz pavilonban és a korábbi Apertók színhelyéül szolgáló Corderiében helyet kapó önálló kiállítás címe: Jövő, jelen, múlt. A kiállítás célja az volt, hogy a hatvanas évektől máig egy keresztmetszetet adjon a kortárs művészetről, hogy együtt mutassa meg a különböző generációk alkotásait és rámutasson az összefüggésekre, hogy a néző egyben tudja látni az elmúlt évtized művészettörténését. Ez a fajta felülről való szemlélet, gondolkodás, a műfaji, időbeli határok átlépése jellemzi az utóbbi években a nevéhez köthető kiállításokat is, pl. Olasz metamorfózis, Firenzei divatbiennále.

Anselm Kiefer: Dein und mein Alter und das Alter der Welt, 1997	Tony Cragg: Secretions, 1996-97

Velencében rengeteg nagy név, sok nagyon jó, szellemes vagy éppen megrázóan drámai alkotás látható, persze néhány kevésbé jó is. Nagy meglepetések nincsenek, a résztvevők szokásos formájukat adták. A művészek illetve a művek kiválasztását illetően Celant professzor a katalógusban felfedi, hogy nem értékítéletet akar közvetíteni, hanem olyan alkotókat válogatott, akik vele "egy hullámhosszon vannak". Végül is vitatható, hogy a kiállítás nyújtotta kép mennyire hiteles, inkább a "kiállítom a kedvenceimet" típusú tárlattal van dolgunk. De Celant professzor természetesen ezt is belekalkulálta koncepciójába, így valódi célja, hogy gondolkodásra ihlesse, illetve hogy vitára, párbeszédre invitálja a nézőt.

Enzo Cucchi festménye és Maurizio Cattelan csillárja, 1997	Maurizio Cattelan installációjának részlete, 1997

Germano Celant volt az olasz nemzeti részvétel kurátora is. A kiállítás a "Dall'Italia" címet kapta. A szokásosnál lényegesen kevesebb, mindössze három olasz művész Maurizio Cattelan (1960), Enzo Cucchi (1949) és Ettore Spaletti (1940) művei nem elkülönítve, hanem egymással keveredve, szinte egymással érintkezve, olykor egymást zavarva vannak installálva. Képcédulák híján a látvány először zavarba ejtő. Az első teremben például Cucchi egyik festménye előtt egy hatalmas velencei üvegcsillár lóg eltakarva a kép egy részét. Az értelmezéshez a katalógus nyújt segítséget. A bevezetőben Celant professzor leírja, hogy a cél éppen ez volt: három különböző gondolkodású, korú és vérmérsékletű művésztől egy közös kiállítás (vagy mű?) létrehozása, mellyel igazolni lehet, hogy valóban a falak ledöntésének korát éljük. A kommunikáció valóban létrejött a három művész között, mostmár csak a nézőnek kell alkalmazkodnia, hogy ezt a fajta látványt hogyan is fogadja be. Erről a kiállításról a Biennale külön is pubblikált egy nagyon szép kötetet, mely szintén eltér a hagyományos katalógusoktól.

Claes Oldenburg és Coosje van Bruggen: Valentine Perfume, 1997	Enzo Cucchi festménye és Maurizio Cattelan installációja, 1997

A Biennálén minden ország államilag képviselteti magát. A Biennale intézménye az egyes országok kulturális minisztériumába címzi a részvételre szóló meghívót, majd a minisztériumok hivatalnokai döntenek egy nemzeti biztos, azaz kurátor kinevezéséről. Így számolni kell azzal, hogy a kiállító művész, illetve a művek kiválasztásánál reprezentációs vagy politikai szempontok is érvényesülhetnek. Gyakori a már elismert, nemzetközi viszonylatban is befutottnak számító idősebb mesterek szerepeltetése. Egy újságíró afféle "művészeti olimpiának" nevezte a Velencei Biennálét, ahol érdemes a hazai bajnokot indítani. Méginkább számítani lehet ilyen befolyásoló tényezőkre a díjak odaítélésekor.

Sigalit Landau: Resident Alien II., 1997 (izraeli pavilon)	Miriam Cabessa: Cím nélkül, 1997 (izraeli pavilon)

Az egyes nemzeti pavilonok kiállításai igen vegyes képet mutatnak. Az általuk nyújtott összkép éppoly esetleges, mint Celant bevallottan önkényes válogatása. Az alábbiakban csak néhány kiállításról lesz szó, szintén önkényesen válogatva, mivel a szerzőnek nem volt alkalma minden kiállítást megnézni.

Fabrice Hybert installációja a francia pavilonban, 1997

A spanyol pavilonban Joan Brossa (1919) kisméretű, szellemes objektjei, "tárgykölteményei" olykor gyilkos humorral helyeznek a szokásostól eltérő kontextusba olyan hétköznapi tárgyakat, mint egy pohár, vagy egy tűsarkú cipő, vagy a nemigazán hétköznapi kivégzőszék.

Joan Brossa: País, 1986-88	Carmen Calvo: Egy beszélgetés, 1997

Carmen Calvo gyermekjátékszerű, fogadalmi ajándékokra emlékeztető kis tárgyakat, hajfonatokat applikál fekete palatáblákra. Ugyanilyen tárgyak lógnak az Egy beszélgetés című installáció tükörfala előtt. Nosztalgikus, jóértelemben véve szentimentális művek ezek, melyek megmutatják a vallás, a babona és a mágia szinte természetes összefonódását, mely oly jellemző a mediterrán égöv lakóira.

Zofia Kulik installációja

Szintén gyermekkort idéző tárgyak jelennek meg a lengyel Zofia Kulik (1947) népművészeti szőnyegre emlékeztető, monumetális fotómontázsból, talált tárgyakból és makettekből összeállított installációjában, mely szomorú emlékműve a kommunista korszaknak. Megmutatja annak minden szörnyűségét, álszentségét és hazugságát, miközben érezteti, hogy akármilyen is volt, ez volt az életünk, nekünk ez jutott és ebben próbáltunk élni. A fekete-fehér emlékmű makettek, mint felirat nélküli sírkövek zárják le a múltat. Felmerül azonban a kérdés, hogy ez a mű érthető-e annyira egy nyugat-európai néző számára, mint a spanyol kiállítás.

Henrik Hakansson: Out of the Black into the Blue, 1997

A megfigyelő rendszerezés, a gyűjtés a témája az északi országok pavilonja Természetesen mesterséges című kiállításának. Mark Dion (1961) installációja a reneszánsz wunderkammerekhez hasonló, vannak itt cserépdarabkák, préselt növények, állati maradvényok, de láthatók a preparálásukhoz, megfigyelésükhöz használt eszközök, vegyszerek. Henrik Hakansson (1968) élő lepkéit és növényeit számítógép figyeli meg és regisztrálja. Nagyon szép Sven Pahlsson (1965) lassú ritmusú számítógépes videója, mely a fák és a később belőlük készített oszlopok (természetes-mesterséges) egymásutániságával a közös elemre, a függőleges forma szépségére is utal.

Mark Dion művére rímelnek a venezuelai Roberto Oregón (1946) lepréselt szirmokkal készült lapjai. A szirmokat egyenes sorokba, nagyság szerint elrendezve ragasztja fel a papírra. A múlt-jelen-jövő gondolat, azaz az elszáradt virág, az éppen látható, színehagyott, a jövőben majd elenyésző szirmok utalás világos, ám a művek nem igazán hatásosak és mélyek.

Ion Bitzan műve

A román pavilonban Ion Bitzan "emlékezet térképei" tekinthetők meg. A kissé sok műtárgy, az ódonnak megcsinált iratszekrény valóban árasztja magából a múlt emlékei iránti szeretetet és tiszteletet, felidézi a múlt századi tudósok rendszerező munkáját, de valahol épp a csináltsága miatt a posztmodern giccsekhez viszi közel. Ugyanez vonatkozik a pogány szertartásokat idéző installációjára is. Hamis, mint a bejárat melletti imitált freskófeltárás.

Dimitri Alithinos: Katakrypsis, 1997

Ezzel ellentétben gyönyörű a szintén ásatást idéző mű a görög pavilonban. Dimitri Alithinos (1945) Katakrypsis című, azaz "elrejtett" művét a kiállítás bezárása után be fogják temetni és ott marad a görög pavilon alatt. Alithinosnak ez már hetvenkettedik ilyen alkotása. A pavilon közepén tátongó, 18 méter hosszú gödörben az épület alapjai mellett négy kútféleséget látni. A csillogó ezüst felület a végtelen teret hoz létre és óhatatlanul Thomas Mannt juttatja eszünkbe, bár az eltemetés gesztusában épp a jelen megőrzése a jövő számára szándék áll.

A bejárat melletti park területén áll Stephen Antonakos (1926) egyszerű vonalú, fémből készült kápolnája, melynek a közepén egy felfelé induló létra invitál a mennybemenetelre.

Az egyiptomi Ali Ahmed Al-Ghoul (1933) vegyes technikájú, nagyméretű szobrai a katalógus bevezetője szerint a múltból táplálkoznak és a jövő felé mutatnak. Furcsa formáikkal vonzzák a tekintetet, ám alaposabb megnézésük után kiderül, hogy eléggé unalmas alkotások.

Ali Ahmed Al-Ghoul: Kút	Rachel Witheread: Cím nélkül

Az angol pavilonban rendkívül elegáns kiállítást rendeztek Rachel Witheread (1963) hétköznapi tárgyakat ábrázoló szobraiból. Könyvespolcról készített lenyomatai direkt erre a kiállításra készültek. A rendezésnél figyelembe vették az épület vidéki villa jellegét és a szobrok utalnak az egyes helységek rendeltetésére. Megmintázásuk, sima felületük, a felhasznált anyagok szépsége azonban annyira átlényegítik az eredeti tárgyat, hogy az éppen csak formájában emlékeztet a kiindulópontra.

Ivan Kafka: Sehonnan sehová, 1992-97

Hasonlóan elegáns a cseh Ivan Kafka (1952) Sehonnan sehová című installációja. A jobbra és balra is mutató, felfüggesztett nyílvesszők, akár egy csatajelenet ide-oda reppenő nyílzápora csak éppen kiinduló- és célpont nélkül. Finoman pimasz válasz Celant professzornak: a nagy kommunikálás, multikulturalizmus és a határok átjárhatóvá tétele közepette el ne vesszen az ember, azaz a feladó és a címzett.

Peter Weibel a Wiener Gruppe katalógusát szerepeltető kiállítása, 1997

Ausztria a múltba tekintés jegyében az 1958-59-ben aktív Wiener Gruppét szerepelteti oly módon, hogy a róluk kiadott vaskos monográfia több ezer kötetét hagyták a kiállítótérben, melyből vehetnek a látogatók, így az napról napra fogy. Az eredeti mennyiség látványát videófelvétel mutatja, melynek segítségével érzékelhetjük az elmúlt időt és az emlékek lassú fogyását.

A magyar pavilon, El-Hassan Róza, Hersko Judit és Köves Éva kiállítása nagy sikert aratott a közönség és az újságírók körében. A három művész attitűdje, a művészethez való hozzáállása teljesen különböző, ám jól kiegészítik egymást. Mindhárom szemlélet jelen van a kortárs nemzetközi művészetben, így a pavilon kiállítása tökéletesen illeszkedik a nemzetközi kontextusba és magyarázatok nélkül is érthető. A kiállítás címe: Natura morta.

Köves Éva: Velencei lepel, falfestmény, 1997		Köves Éva: Budapesti árnyjátékok, 1997	Köves Éva "víz" festmény installáció, "Táj"-kép festmény installáció (részlet) 1996-97

Köves Éva képviseli a leghagyományosabb hozzáállást, hisz ő a szó hagyományos értelmében festő, még ha műveihez használ fotót is. Képeit a falon installációkba rendezi, új összefüggésbe helyezve őket. Ez a gesztus hasonlatos a hagyományos csendélet komponálással.

El-Hassan Róza: Disconnected Object, 1997	El-Hassan Róza: Cím nélkül, 1997

El-Hassan Róza: Cím nélkül, 1997

El-Hassan Róza: Cím nélkül, 1997	El-Hassan Róza:Türelmetlen gazda

El-Hassan Róza kiállításának főtémája a gubanc. Falra készült rajza olyan természetes és őszinte, mint a gyerekrajzok. Csendéletei, az átvilágított gyümölcsök és zöldségek sorát itt gyömbérekkel folytatja. A gyömbéres installáció mellé egy kispadot is elhelyezett utalva ezzel a hagyományos csendéletekre, azaz kontemplálásra invitál.

Hresko Judit: Boszorkányüldözés - sorozat, 1990

Hresko Judit: Házias párák, 1997	Hresko Judit: Boszorkány Zurbarán

A látogatókat Hersko Judit művei ötletességükkel és esztétikusságukkal ejtik rabul. A csendélet nála mint idézet, hivatkozás van jelen.

A magyar részvétel egyik legnagyobb eredményének az tarthatjuk, hogy "A maguk ott Keleten..." kezdetű újságírói kérdéseket értelmetlenné tette.

Bálványos Anna