Magyar Szalon '97

Minthogy sikerült kirekeszteni a korábbi rendezvényt elborító plein air műveket, a tizenkilencedik-század-utánérzést e kiállításon jórészt huszadik századi modernista- modor váltotta fel. Csakhát lassan a huszonegyediket kezdjük írni, s a modernizmus már nem - nemhogy modorként, stílusként sem! - magától értetôdô. Nem lehet "csakúgy" belerajzolgatni, belefestegetni, beleszoborkodni, beleszövögetni, sôt belefotózgatni a világba pre-pop-arti módon, mintha mi sem történt volna a magyar, az európai, illetve az amerikai képzôművészetben az elmúlt harminc évben! Sôt, mintha magától értetôdne a művészet - az autonóm, "magas" képzôművészet - létezése!

A helyzet az, hogy nem magától értetôdô. És ez esetben ez a kijelentés nem metafizikai jellegű ködevés, hanem konkrét - szempárok figyelmén mérhetô - tény. Márpedig egy ilyen helyzetben úgy tenni, sôt arra hivatkozni, hogy a (mai magyar) kultúra integráns része a (kortárs) képzôművészet, amely ennek értelmében alanyi jogon érdemli meg, hogy kiállítsák, megdöbbentô és nevetséges. Aminél csak az megdöbbentôbb és nevetségesebb, hogy a kultúra egy ilyen érdektelenséggel sújtott szelete akkora vihart legyen képes kavarni, amekkora a jelen tárlat létrejöttét megelôzte! De talán még nem is ez a legelképesztôbb, hanem az, hogy az autonóm magaskultúra apostolai, akik alkotóművészként nem érzékelik a megváltozott világot, érdekérvényesítôként kiválóan használják kortárs kultúránk három meghatározó - a művészet autonómiáját egyébként alapvetôen korlátozó - elemét: a hírtadó médiát, a magas- és/vagy kulturpolitikát és a szponzori pénzeket biztosító gazdasági kapcsolatokat. És így érik el céljukat az - egyébként szintén a művészet autonómiáját valló - műcsarnoki vezetéssel, sôt a munkatársak nagy részével szemben. Egy amúgy - állítólag - autonóm intézményben.

De mi lehet az oka a művészet autonómiáját egyként valló Műcsarnok és Szövetség szembenállásának? A szövevényes, elhallgatásoktól és inszinuációktól távolról sem mentes vitából leginkább az derül ki, hogy míg a Szövetség célja - kizárólag e kérdésnek szentelt 1996. novemberi hírlevelük bevezetôje alapján - egy olyan demokratikus rendszer létrehozása a magyar művészek egyenrangú részvételével, "mely megteremti az egyensúlyt a Műcsarnokban a magyar kortárs kiállítások érdekében," ez több ponton is ellentétes a Műcsarnok vezetésének elképzeléseivel. Egyrészt ugyanis nem gondolják, hogy be kellene vezetni (vissza kellene állítani) a rendszeresen megrendezett kortárs magyar kiállítások szalonszerű intézményét, másrészt még kevésbé gondolják, hogy e kérdésben akármilyen mértékű demokratikusságnak, s különösen nem a művészek egyenrangú részvétele által biztosított demokratikusságnak helye volna. Ha ugyanis komolyan vesszük, hogy Műcsarnokból a magyar képzôművészeti intézményrendszerben csak egy van - márpedig komolyan kell vennünk, hiszen a Szövetség is éppen ezzel érvel, amikor kijelenti, hogy máshol nem hajlandó e tárlatot megrendezni -, akkor azt is el kell fogadnunk, hogy e különleges státusszal különleges feladat, következésképpen különleges felelôsség is együttjár, ami egy demokratikus döntés esetében értelmezhetetlen. A feladat különlegessége abban áll, hogy a Műcsarnoknak egyediségébôl következôen szerveznie - informálnia és bemutatnia - kellene a kortárs magyar művészetet. Informálni részben jelentôs európai és tengerentúli kiállítások Magyarországra hozatalával, részben pedig a közelmúlt magyar művészetének felelevenítésével lehet; míg a bemutatás kortárs magyar alkotóknak és alkotócsoportoknak szervezett tárlatok, illetve tematikus kiállítások segítségével történhet. Ám a részvétel e tárlatokon és kiállításokon nem járhat alanyi jogon. (Márpedig a jelen tárlat alanyi jogú volt. Ez még akkor is igaz, ha a zsűri csak egy meghatározott magasságú lécet átugrókat engedte kiállítani; különösen mivel a léc magassága és a kiállítótér méretei - úgy tűnik - összefüggtek.) Azért nem járhat alanyi jogon, mert a művészet szervezése csak orientálással történhet: annak fel- és elismertetésével, hogy nem minden ma élô alkotó kortárs is egyúttal (a művészet történetének ez az aszinkronitása egyébként viszonylag közhelyszámba megy), és hogy nem minden kortárs alkotó vagy mű jelentôs is egyben. Vagyis egy normát kell kialakítania és képviselnie a Műcsarnoknak; ez pedig sem demokratikus - kollektív?! - döntéshozatallal és felelôsségvállalással nem lehetséges, sem az intézmény (autonóm életébe) történô hatalmi beleszólással. Talán nem véletlenül nevezik ki az ilyen, közép- és hosszútávon építkezô intézmények vezetôit hosszabb idôtartamra: legyen - lehessen - idejük a kinevezésük alapját képezô koncepcióik megvalósítására. Lehet persze, hogy rossz a koncepció (de akkor hogyan/miért történt a kinevezés?), és az is lehet, hogy azt alig sikerül(t) megvalósítani, de ennek konzekvenciáit nem menetközbeni hangos bekiabálások és nyomásgyakorlás formájában kell levonni és másokkal levonatni. Mivel annak kárát nem elsôsorban a Műcsarnok igazgatója, hanem e művészeti intézmény és ezen keresztül a magyar művészet intézménye látja.

Például ilyen börze-jellegű szalonok megvalósulásában. Amelyek leginkább arról tanúskodnak, hogy a mai magyar művészet alkotásai remek szobadekorációk. Ami nem is volna baj, ha igaz volna, és ha a kiállítóteret IKEÁ-nak hívnák.

A Magyar Szalon '97 1997. június 15-ig tekinthetô meg a Műcsarnokban.

Horányi Attila