[Április 8-tól május 4-ig]

Négy "fiatal" "fotóművész" képei láthatóak az Óbudán. Korra fiatalok mind, bár egyesek jelenleg tagjai az immáron húsz éves Fiatal Fotóművészek Stúdiójának (Klett Ibo[lya] és Gyenes Zsolt), mások pedig (Eperjesi Ágnes és Várnagy Tibor) korábban voltak azok; a kiállítás - mely a jubiluemi sorozat része - apropója éppen az, hogy a jelen tagok régi tagokat választottak maguk mellé kiállítótársul. Mindnyájan kapcsolódnak a fotóhoz, ám e médium alatt láthatólag mindannyian mást értenek: talán csak a hordozóanyag jellege (síklapon különböző kemikáliákban kiváltott és fixált reakció) közös, de sem a tényleges hordozóanyag, sem annak használata, sem az épp-ily-módon való alkotás indítéka nem. Már amennyire ez megállapítható. Merthogy Gyenes Zsolt szép színes amorf formákat leképező? megmutató? képeivel kapcsolatban nekem nem sok lehetséges ok jutott eszembe; még leginkább a hetvenes évek népszerű tudományos folyóiratainak illusztrációi, amelyek modellezték/bemutatták/elképzelhetővé tették az atomokat, az elektronokat, a plazmaállapotot vagy a fraktálokat. Csakhát...

Klett Ibo sem volt sokkal világosabb, csak nála monokrómok az amorf formák, és nagyobbak a kisebb képmérethez képest. De hogy mit akart szürkésbarna-tónusú sorozatával, azt nem sikerült egyértelművé tennie. Persze lehet, hogy nem is akart semmit, egyszerűen csak tetszettek neki a formák, miként Gyenesnek a színek. Ám akkor pedig azt nem értem, hogy miért éppen két "nehézsúlyú" konceptualistát hívtak meg maguk mellé, akikről tudható, hogy rendkívül tudatos, sokszor éppen az alkotás és a médium természetére rákérdező művészek.

Eperjesi Ágnes két viszonylag nagyméretű tárgyat (assemblage-t?) állított ki: ezek egy-egy erősen felnagyított virágmotívumból és a rájuk szerelt - különböző mértékekkel ellátott - vonalzóból álltak; s tárgy és kép, nagyítás és torzítás viszonyát feszegették / kommentálták csöndesen, de szigorúan.

Várnagy Tibor színes képe egy utca közepén álló és tetején (jó fél méter magasan) leszart bőröndöt ábrázolt. Az igaz konceptes módjára hozzáfűzött szüvegében a tárgy létrejöttéről (ki szarhatta le olyan magasan: kutya vagy hajléktalan), esztétikai relevanciájáról (mit jelentene köztéri szoborként, miként lehetne az) és megörökítésének műfajáról (reprodukció, szociofotó, megrendezett kép) tűnődött. Nem tudom, hogy nem elméletízűbb-e ez a mű a kelleténél (vagyis hogy a kép sokkoló hatását nem beszéli-e szét a hozzáfűzött szöveg), de egy művészetelméleti, a reprezentáció természetét kivételesen nem faji vagy nemi szempontból vizsgáló eszmefuttatásnak remek kiindulópéldája lehetne.

Horányi Attila